A kommunizmus lerombolásával új értelmet kapott a versengés Magyarországon. Míg a versengés normál emberi viselkedés amivel először gyermekkorunkban találkozunk a különböző iskolai sport és tudás versenyeken, addig a kommunizmus ezt meg probálta a felnöttek életéből kiírtani a központilag meghatározott tervgazdálkodás és juttatás elosztási rendszerrel. Nem volt szükség egyéni jó teljesítményre. Természetesen ez a versengés megmaradt és leginkább a politikai téren jelentkezett a hatalomért való küzdelemben, de mindez csak kis réteget érintett.

Ennek köszönhető, hogy napjainkban az emberek egy egészen szokatlan módon versengenek egymással. Ez a viselkedés merőben eltér a fejlett nyugati társadalmakban tapasztalttól.

Fülöp Márta pszichológus tanulmánya az amerikai, japán és a magyar modellt hasonlítja össze. A cikk nagyon jól rávilágít versengési kúltúránk föbb jellemzőire ami talán sokakban megfogalmazódott már de leírva még sokkolóbb. 

Hogyan szokás ma Magyarországon a vetélytársakról gondolkodni?

  • a vetélytársunk az ellenségünk.
  • a riválisom az aki tőlem fontos, néha vitális jelentőségű dolgokat elvehet.
  • nem engedhetem túlságosan közel magamhoz.
  • Magyarországon rövid idősperspektívában gondolkozunk a versengésről. Tehát minden győzelmet és minden vesztést döntő jelentőségünek élünk meg. 
  • nem tartjuk be a szabályokat sem a pályázatokon, tendereken, politikában sem a mindennapi emberik kapcsolatokban. 
  • jellezmő a vesztessel szembeni kárörvendő, indulatos és agresszív magatartás.
  • Magyarországon a versengést nagyon immorálisnak tartják.

Ha felkeltettem érdeklődésed, kérlek olvasd el Fülöp Márta teljes publikációját itt:

 

- Évek óta a versengés lélektanát és mûködését tanulmányozod. A "versengõ ember" - antropológiai adottságunk volna ez, vagy a verseny-ideológia tétele?
- A versengés jelen van a mindennapi életben, a családi és a munkahelyi kapcsolatokban, az iskolában, minden olyan helyzetben, ahol szóba jöhet a teljesítmény. Versengenek egymással társadalmi rétegek és csoportok, sõt nemzetek is. A versengéssel, illetve az ember versengõ magatartásával kapcsolatban kétféle álláspont létezik. A kifejezetten tudományosnak tekintett nézet, amelyet az etológia és a szociobiológia is vall, az evolúcióra alapoz. E szerint a versengés filogenetikus örökségünk része, tehát az állatvilágból hozzuk magunkkal, és törvényszerûen megjelenik minden olyan helyzetben, ahol az erõforrások szûkösek, illetve valamennyi szituációban, amelyben társasan veszünk részt. A másik, kevésbé tudományos, inkább esszéisztikus vagy filozofikus írásokon nyugvó álláspont képviselõi úgy tartják, hogy a versengés egyáltalán nem öröklött magatartásforma, amely szükségszerû velejárója az életünknek; sokkal inkább társadalmi képzõdmény, s legjobban tennénk, ha felhagynánk vele. 
Míg az elsõ álláspontot magukénak vallók a versengést természetesnek tartják és viszonyuk alapvetõen semleges, addig a második nézettel egyetértõk megítélése meglehetõsen negatív. Egyik érvük az, hogy a versengés az ember külsõdleges megítélését vonja maga után, amely elmegy a valódi értékek mellett. Ha valamit külsõ motivációra, a dicséret vagy a jutalom reményében teszünk, ez erõsen függõvé tesz minket a külvilágtól, aláássa a belsõ céljainkat, a belsõ értékeinket, s így olyan emberré válunk, aki állandóan azt vizsgálja, miként kell viselkedni ahhoz, hogy a kifelé megfeleljen.
Másrészt úgy látják, hogy a versengés eredményeképpen gyakran megromlanak az emberi kapcsolatok, az ember az embernek farkasa lesz, nem veszi tekintetbe a másikat, mivel minden eszközzel arra tör, hogy õ legyen a gyõztes. Gyakran összekapcsolják a versengést az agresszióval, amit általában nem tartunk pozitív magatartásformának, bár ma már ennek is többféle megítélése létezik.

-Mi késztet bennünket versengésre?
-A versengés mindig feltételez egy másik embert, akivel összehasonlítom magam, vagy akivel engem kívülrõl összemérnek. Ez nemcsak ezen a ponton érdekes számunkra. A személyiségünk fejlõdésében, az éntudatunk alakulásában kitüntetett szerepe van a másik ember visszajelzéseinek arról, hogy amit csinálunk, az jó-e vagy rossz. Ebben az értelemben nem nagyon tudunk úgy létezni a világban, hogy bármely tettünknek ne lenne valamilyen külsõ leképezése vagy értékelése a másik ember pszichéjében. Mindennek, amit csinálunk, van egy abszolút értéke. Ugyanakkor lehet, hogy amit mi nagyon fontosnak ítélünk a saját fejlõdésünkben, az a környezetünk összehasonlításában nagyon gyengének, vagy épp ellenkezõleg, nagyon jónak minõsül. Tehát azonnal megjelenik egy relatív viszonyrendszer, amibe belehelyezkedünk, illetve természetes módon belehelyezõdünk. Ehhez társul egy nagyon fontos elv, a társas összehasonlítás elve, melyet egy Festinger nevû amerikai kognitív szociálpszichológus dolgozott ki az ötvenes években. E szerint az embereknek nagyon fontos tudniuk, hogy a gondolataik, megítéléseik, érzelmi értékeléseik helyesek vagy helytelenek. Fontos, hogy tisztában legyünk vele, milyen tulajdonságaink vannak. A tulajdonságainkat akkor vagyunk képesek igazán értékelni, ha összevetjük a másokéival . Ez az összehasonlítási folyamat, mely társas életünknek természetes, veleszületett része - mondja Festinger - , magában hordozza a versengés folyamatát is, hiszen amikor összehasonlítjuk magunkat másokkal, örömmel tölt el, ha úgy látjuk, legalábbis nem vagyunk rosszabbak egy adott dologban másoknál. Nem szólva arról, ha egy kicsit jobbnak találjuk magunkat. 
Ma tehát már a szociálpszichológia szintjén is létezik egy nagyon erõs irányzat, amelyik azt állítja, hogy a versengés elkerülhetetlen, egész egyszerûen az én-definíciónk, az önismeretünk és az én-azonosságunk szempontjából elengedhetetlen összehasonlítási folyamat, amely folyamatosan információt közöl arról, hol helyezkedünk el a saját különbözõ életcsoportjainkban.

- A versengésnek milyen értelmezései vannak a mai pszichológiában?
- Érdekes módon a pszichológia a versengést többnyire nem önmagában, hanem az együttmûködéshez fûzõdõ viszonyában tárgyalja. A szociálpszichológiára az utóbbi húsz-huszonöt évben az volt a jellemzõ, hogy versengés kontra együttmûködés paradigmában gondolkodott. A jelenlegi kutatási irányzat inkább azt próbálja megnézni, mi is a versengés önmagában, illetve a versengés és az együttmûködés milyen módokon egyeztethetõ össze, miként lehet nem egymást kizáró, hanem akár szimultán vagy paralel jelenség. 
Paradox módon maga a versengés is egyfajta együttmûködés. Ha két ember verseng, akkor folyamatosan figyelnek, összehangoltan reagálnak egymásra, mivel másképp nem tudják elvégezni az imént említett összehasonlítást. Az együttmûködésnek lehetséges olyan definíciója, amelybe ez is beletartozik. Különösen akkor, ha a versengés írott és íratlan szabályait mindkét fél betartja. 
Mondanék egy másik példát. Ha egy adott csoportban az együttmûködést tekintik normának, akkor nyilvánvalóan az számít jó csoporttagnak, aki együttmûködõ. A csoport az együttmûködés értéke mentén hoz létre hierarchiát, illetve versenyhelyzetet a csoporttagok között. Itt is azt látjuk, hogy szorosan összefonódik a két jelenség: a versengés, mint a viselkedésünket meghatározó tényezõ motivációja, együttmûködésben manifesztálódik. Ugyanígy a személyiségünkben is mindkét magatartásformára való hajlam azonos erõvel lehet jelen. Tehát ma úgy tekintjük, hogy az az ember a legadaptívabb, a legjobban alkalmazkodó az emberi társadalomban, aki nagyon jól tud együttmûködni, és adott esetekben nagyon jól tud versengeni. 
Az evolúciós álláspont szerint az együttmûködés is a versengés szolgálatában áll, tehát akkor mûködünk együtt, ha feltételezhetõ a reciprocitás. Azaz, ha segítek vagy adok valakinek, ha oly módon veszek részt egy kapcsolatban, hogy a másik túlélését szolgálom, akkor elvárhatom, hogy adott körülmények között a másik ezt viszonozni fogja, tehát õ is az én túlélésemet fogja szolgálni. Az együttmûködés evolúciós értelemben a túlélés egyik eszköze.

-Milyen versengõ magatartások vannak? 
-Az emberek jelentõsen különböznek abból a szempontból, hogy mennyire gyakran versengenek, mennyire keresik a versenyhelyzeteket, ha ilyen adódik, azt inkább elkerülik, vagy inkább felvállalják, a versengõ szituációkban milyen érzelmeket élnek át, és hogyan reagálnak a gyõzelemre, illetve a vesztésre. 
Amerikai kutatások során két fõ csoportot különítettek el: az úgynevezett hiper versengõ személyiséget, és az önfejlesztõ személyiségû versengõt. Az elõbbi mindig, minden helyzetben, mindenkivel, mindenért verseng, függetlenül attól, hogy az adott helyzetben strukturálisan jelen van-e a versengés, valóban meg kell-e állapítani, hogy ki a gyõztes vagy a vesztes. Az ilyen ember verseng mint férfi vagy nõ, mint barát, mint szülõ, mint testvér, ha játékról van szó, azt is nagyon komolyan veszi, és mindig minden helyzetben gyõzni akar. A hiperversengõ emberek gyakran agresszívek, nem válogatnak az eszközökben, rendkívül nehezen viselik a vesztést, ami komoly sérüléseket okoz nekik, éppen ezért igyekeznek is mindenképpen elkerülni. Azt is mondhatjuk, hogy a hiperversengõ emberek erõsen nárcisztikus személyiségek. 
Az önfejlesztõ versengõ azokon a területeken verseng, amelyek értéket képviselnek a számára, amelyeken fontos tudnia, hogy másokhoz képest hol tart. A versengés célja nem annyira a másik legyõzése, vagy annak a bebizonyítása, õ jobb a többieknél, hanem sokkal inkább az, hogy a saját potenciális képességeit a lehetõ legjobban bontakoztassa ki. Nem mindenáron, nem bármely eszközzel, és nem minden helyzetben versenyez, nem mindenkivel, nem minden területen, nem minden eszközzel. Ez tehát a versengõ egészséges személyiségû változata.

- Éveken át több országban, így az Egyesült Államokban és Japánban végeztél kutatásokat. Mennyiben határozza meg egy-egy kultúra a versengõ magatartást?
- A versengést nagyon erõsen meghatározza a kultúra, és annak a társadalomnak a gazdasága, politikája, történelme, amely társadalomban valaki a versengésre szocializálódik. A szociálpszichológiai kutatásokban sok-sok évig úgy gondolták, hogy ha egy adott laboratóriumban valakinek a magatartását megfelelõ tudományos eszközökkel leírják, akkor ez általánosítható bármely kultúrára. Szinte közhely, hogy a jelenlegi szociálpszichológiai ismereteink kilencvenöt százaléka amerikai, fehér, kiváló egyetemekre járó diákok magatartásmódjára vonatkozik. Hosszú ideig senki nem vizsgálta, hogy a különbözõ kulturákból érkezõ emberek egyazon helyzetben való viselkedése mögött magának a helyzetnek milyen felfogása rejlik. Ezért tartottam nagyon fontosnak, hogy ezt különbözõ, egymástól modelljükben erõsen eltérõ országokban tanulmányozzam, mégpedig Japánban, illetve az Egyesült Államokban. Miért gondoltam pont erre a két országra? Japánról a pszichológiai, antropológiai irodalomban nagyon eltérõ, egymásnak látszólag ellentmondó vagy paradox dolgokat találunk. Egyik nagyon fontos jellemzõje a japán társadalomnak, hogy erõsen versengõ. Ha arra gondolunk, hogy egy kapitalista gazdaságról és egy demokratikus politikai berendezkedésû országról van szó, ahol az iskolarendszernek rendkívül fontos és meghatározó szerepe van abban, hogy valaki késõbbi élete során ebben a társadalomban milyen szerepet foglalhat el, akkor érthetõ, hogy a japán iskolarendszer különbözõ pontjain történõ átmenet idején nagyon erõs a versengés a diákok között, amit egyébként az oktatás területén "vizsgapokolnak" is hívnak A másik meghatározó nézet Japánnal kapcsolatban az, hogy társadalma úgymond kollektivista. Igen nagy szerepe van a csoportnak, igen fontos, hogy valaki egy csoporthoz tartozzon, és ebben afféle szürke eminenciásként vegyen részt, ne emelkedjen ki, ne különbözzék a többiektõl. Az individualista kultúrákban egy független, autonóm ént feltételeznek, amely saját elhatározása szerint lép kapcsolatba a másik emberrel, aki csak annyira határozza meg õt, amennyire õ is akarja azt. A kollektivista felfogásra és a kollektivista társadalmakra - Japánt gyakran idesorolják - viszont az úgynevezett kölcsönösen függõ én a jellemzõ, aki tehát soha nem teljesen autonóm, magatartása mindig meghatározza a többiekét csakúgy, mint a többieké az övét. Az engem érdeklõ legfõbb kérdés tehát az volt, hogy miként lehet mégis versengeni ebben a japán társadalomban? Vagy másként fogalmazva, hogyan lehet egyszerre nagy intenzitással megélni az együttmûködést és a versengést? Milyen versengés-felfogással lehet valaki sikeres tagja a társadalomnak? 
Az amerikai modell azért érdekelt, mert elég egyértelmû, a versengés etosza áthatja a társadalmat, abszolút nyílt, nem kell letagadni, nem kell szégyelni. Mindenkitõl megkívánják, hogy versengjen, és a gyõztes a lehetõ legnagyobb megbecsülésben részesül. Az egyéni érdemekre épülõ társadalmi berendezkedésben bárki bármiben többet tud teljesíteni másoknál, az igazi értéket képvisel. Nincsenek visszahúzó vagy a versengést komolyabban, a társadalmi struktúra értelmében korlátozó tényezõk. Az individualista nyugati felfogásban tehát nagyon tisztán és egyértelmûen lehet versengeni. Ha az autonom kontra kölcsönösen függõ én modelljében gondolkodunk, nyilvánvaló, hogy egy autonóm énnel rendelkezõ amerikai a riválisát minden további nélkül kiiktathatja a versengési folyamatból, hiszen nem függ tõle. Attól, hogy a riválisát elveszíti, õ még integráns ember marad, sõt. A japán modellben, ahol mindenki a másik énjének a részét is képezi egyben, a rivális elvesztése olyan, mintha az énnek egy része is elveszne. Éppen ezért sokkal kevésbé hajlamosak a japánok a riválist ellenségként felfogni. 
A versengés szempontjából egyébként nagyon fontos figyelembe venni a vallást és a vezetõ - mondjuk így - ideológiákat. A japán társadalom sokak szerint olyan, mintha a protestáns etika szerint mûködne. A munka kiemelkedõ érték, igen fontosnak tartják, hogyan teljesít és hogyan boldogul egy ember az életben. Ebbõl a szempontból a japánok egy erõfeszítésen alapuló, aktív motivált ambíciózus társadalmat képviselnek.
Indiában nincs ilyen értéke a teljesítménynek, az anyagi szempontból való boldogulásnak, mert a hindu vallás, illetve a buddhizmus Indiában elterjedt formái nem hirdetnek olyasmit, hogy az embernek itt és most, ebben az anyagi világban sikerekre kellene szert tennie. Az indiai társadalmat nagyon kevéssé vezérlik azok a hagyományos értelemben vett nyugati értékek, amelyek mentén az amerikai vagy akár a japán társadalom is leírható. Ilyen az anyagi siker, a hatalom, a szakmai elismerés, tehát mindaz, ami nagyon fontos szerepet játszik a nyugati motivációs elméletekben.

- Az elõbb említett kultúrákhoz képest milyen a magyar "versenypálya" ?
- Ma Magyarországon a versengés az emberek figyelmének középpontjában áll. Nap mint nap megélik, és a legtöbbjüknek sokkal inkább szenvedést okoz, semmint örömet. Azokban a társadalmakban, ahol nagyon fontos strukturális váltás történt az utóbbi tíz évben, politikai, gazdasági és pszichológiai értelemben egyaránt, a versengés szinte elkerülhetetlenül mindenki számára fontos kérdéseket vet fel. A szocializmus ideje alatt a versengés olyan téma volt, amelyrõl csak ideológiai értelemben beszéltünk, mint a kapitalista társadalmi berendezkedés szükségszerû velejárójáról. Ha nincs piacgazdaság és nincs politikai pluralitás, akkor strukturálisan kevésbé van jelen a versengés a gazdasági folyamatokban, illetve a politikai színtéren. A magyar és sok más közép-kelet-európai társadalmat nemcsak azért érte váratlanul, hogy a versengés elárasztja és eluralja az életét, mert korábban ez ideológiai értelemben vett tabutéma volt, hanem azért is, mert strukturálisan is kevésbé épült be a társadalom mûködésmódjába. A kérdés az, hogy egy ilyen szituációban az emberek hogyan gondolkodnak a versengésrõl, és hogyan adaptálódnak a versenyhelyzethez. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ami Japánban a társadalom szimultán jelenlévõ elvárásrendszere, tehát tudj erõsen együttmûködni és tudj erõsen versengeni, az Magyarországon ideológiai szempontból idõben egymásra következik. Volt egy hosszú idõszak, amikor az együttmûködést és a kollektivitást hirdettük, most meg hirtelen váltottunk, és a versengést propagáljuk, meg sem említve mellette az együttmûködést. A ma középkorú emberek fejében egymás mellé került két elvárásrendszer és két ideológiai rendszer, amelyeknek meg kell küzdeniük egymással, és valamelyiket be kell építeni a mindennapi életbe. Mindez kínkeservvel történik, és a versengésnek nagyon sajátos fajtáját hozza létre. Egyrészt a versengéshez fûzõdõ érzelmi viszony a mi társadalmunkban a legnegatívabb. Tehát az emberek rossznak ítélik a versengést, ráadásul folyamatosan növekvõ intenzitásúnak, mely egyre többet követel tõlük.

-Hogyan szokás ma Magyarország a vetélytársakról gondolkodni?
- A riválisról három fõbb módon gondolkodhatunk. Az egyik szerint a vetélytársunk az ellenségünk, akit valamilyen módon ebbõl a versengési folyamatból ki kell iktatni, akár meg kell semmisíteni, pszichológiai vagy néha fizikális értelemben is, hogy bennünket ne akadályozhasson. A másik lehetséges felfogában a vetélytárs semleges tényezõ, aki serkent, motivál, inspirál minket, a jelenlétével és azzal a ténnyel, hogy verseng velünk, tulajdonképpen a mi növekedésünket szolgálja. A harmadik lehetõség az, hogy a riválisunk a barátunk, közösek a céljaink, azonos dolgokat tekintünk fontosnak, és a versengéssel egymást segítjük a célok közös elérésében. A három lehetséges kategória közül Magyarországon legerõteljesebben az ellenségként való felfogás érvényesül. A riválisom az, aki tõlem fontos, néha vitális jelentõségû dolgokat elvehet, éppen ezért nem engedhetem meg, hogy túlságosan a közel engedjem magamhoz. A másik fontos dimenziója a versengési folyamatoknak az emberi kapcsolatok bizalom- és bizalmatlanság faktora. A magyarországi versengési kapcsolatokra az erõteljes bizalmatlanság a jellemzõ. Már csak azért is mihamarabb meg kell szabadulnom a riválisomtól, mert nem tudom, mire számíthatok a részérõl, és nem bízhatom abban, hogy a versengés explicit vagy inplicit szabályait minden esetben betartja. A japánokra az instrumentális rivális felfogás a jellemzõ, tehát a serkentõ, motiváló ágens. A riválistól tehát nem megszabadulni akarnak, hanem megtartani azt. És mivel mindkét fél számíthat arra, hogy ugyanígy fogják föl egymást, ezért bízhatnak benne, hogy egyikük sem tesz olyan lépéseket, amiktõl a másik igazán sérülhet. 
A versengési folyamatokat nemcsak a riválisról alkotott általános felfogás szerint csoportosíthatjuk, hanem az idõperspektíva szempontjából is. Ha nagyon rövid idõperspektívában gondolkodom, akkor minden gyõzelem és minden vesztés nagy jelentõségûvé válik, és mély érzelmeket kelt. Ha hosszú távra tekintek elõre, akkor a jelenlegi gyõzelem vagy vesztés egy folyamat részét képezi. Éppen ezért ha most gyõzök, még nem gondolom azt, hogy mindig gyõztes leszek. Az aktuális vesztés is az egy folyamatba illeszkedik, tanulhatok belõle, esetleg felismerhetem, hogy valahol másutt kell próbálkoznom, és így a jövõben akár gyõztes is lehetek. 
Magyarországon rövid idõperspektívában gondolkodunk a versengésrõl, tehát minden gyõzelmet és minden vesztést döntõ jelentõségûként élünk meg.
Gondolkodhatunk a versengésrõl a moralitás dimenzióján belül is: mennyire tartjuk be az íratlan vagy írott szabályokat. A magyar társadalomra jelenleg az immorális versengés jellemzõ. Nem tartjuk be a szabályokat, sem a strukturált versengésekben, értem ez alatt a pályázatokat, a tendereket, a politikai manõvereket, sem a mindennapi emberi kapcsolatokban. Ha összekapcsoljuk ezt a moralitást azzal, hogy minek tekintem a riválisomat, hogy milyen idõperspektívában és milyen erõforrásokban gondolkodom, akkor a moralitást felülírhatják a versengési folyamatot leíró egyéb dimenziók. A vizsgálataimból tehát egyértelmûen az következik, hogy a magyarországi versengést mind a fiatalok, mind a középkorúak nagyon immorálisnak látják.

-Mi az, ami még meghatározó kulturális különbség lehet?
-Fontos az is, hogy hogyan gondolkodunk a gyõztesekrõl és a vesztesekrõl, illetve õk maguk hogyan gondolkodnak önmagukról és egymásról. Az amerikai társadalmat a gyõzelem kultusza jellemzi, ott nem illik vesztesnek lenni. Nem is szokás a vesztesekrõl beszélni, és a vesztesekkel foglalkozni. Ez persze mindenkinek erõs energiatartalékot ad arra, hogy megpróbálja elkerülni a vesztõ pozícióba jutást. Éppen ezért nagyon kreatívak az amerikaiak a tekintetben, hogy ha egy adott szituációban vesztesnek tûnnek, találjanak egy olyan területet vagy önmagukban egy olyan tulajdonságot, ami mégis sikerrel kecsegtet. Ilyen szempontból az amerikai társadalom sokféle utat kínál arra, hogy vesztesbõl gyõztes lehessen valaki. Ennek alapja mindig az, hogy az ember fölfedezze valamilyen erõsségét, azt kellõen kidolgozza, és mint értéket tudja elfogadtatni a társadalommal. A gyõztes azután egy dologgal foglalkozik, a saját gyõzelmével; a vesztessel nem, maximum megveti, de leginkább leválasztja önmagáról. A japánok másképp gondolkodnak a vesztesrõl. Nem akarnak megszabadulni tõle, éppen ezért ott tartják a maguk közelében. Megpróbálnak neki segíteni abban, hogy õ is a pályán maradjon, és tovább tudjon versengeni, mivel ez mindkét fél érdekét szolgálja. Magyarországon ehhez képest ugyancsak eltérõen ítélik meg a gyõztest és a vesztest. A gyõztes, miközben narcisztikusan örül, boldog és büszke, aközben fél a vesztestõl. Fél attól, hogy a vesztes irigyelni fogja a gyõzelmét, és ebbõl olyan lépések származhatnak, amelyek megfosztják mindattól, amit a gyõzelmével megszerzett. 
Másrészt jellemzõ a vesztessel szembeni kárörvendõ, indulatos és agresszív magatartás. Ha az emberek folyamatosan az említett rendkívül intenzív versengésben élnek, annyi feszültség, indulat és frusztráció halmozódik fel bennük, hogy amikor õk maguk gyõztes helyzetbe kerülnek, ezeket az indulatokat hajlamosak a vesztesen levezetni, éppen ezért gyakran még akkor is agresszívek, amikor már teljesen egyértelmû, hogy a másik veszített, tehát le lehetne állni a versengéssel.

-Hogyan vélekednek nálunk a vesztesek a gyõztesekrõl? Hogyan gondolkodunk a saját vesztésünkrõl?
- Igen gyakran nem elismeréssel adóznak neki, hanem különbözõ belsõ stratégiákkal igyekeznek a gyõztest megfosztani attól az értéktõl, amellyel rendelkezik. Persze itt két dologról van szó. Egyrészt egy olyan társadalomban, ahol a gyõzelem gyakran nem az érdemek mentén dõl el, a vesztes akár jogosan állíthatja, hogy a gyõztest nem ismeri el, inkább megveti. Másrészt ha a vesztes azt érzi, hogy õ nem tudta elérni, amit szeretne, a másiknak viszont sikerült, akkor ténylegesen olyan destrukcióba fog, ami a gyõztes számára joggal jelent fenyegetést. 
A magyaroknál gyakori stratégia a feladás. Ha veszítünk, igyekszünk elkerülni az újabb versenyhelyzeteket. Ez nem jellemzõ sem az amerikaiakra, sem a japánokra. De az, hogy ki, mikor és miért adja fel a versengést, megint attól függ, hogy a társadalom mit kínál neki. Ahol komoly esélyem van arra, hogy legközelebb pozitív eredményt érek el, ott könnyebb vállalni a folytatást. Egy olyan társadalomban viszont, ahol az emberek gyakran az erõfesztítésük hiábavalóságát élik meg, ott gyakoribb jelenség a feladás, illetve a depresszió. 
A társadalom körülöttünk különbözõ intenzitású versengést diktál, illetve különbözõ mértékben helyez minket versengõ helyzetekbe. Minél intenzívebb versengésrõl van szó, és minél többször kerülünk ilyen helyzetbe, annál nagyobb lesz az eltérés a mi saját belsõ tempónktól, bár ez persze erõsen személyiségfüggõ. Mármost az a fajta sikerkultúra, amiben mi élünk, és ami azt hirdeti, hogy legyél könnyen, gyorsan sikeres, voltaképpen kívülrõl felgyorsítja azokat a természetes belsõ versengési motivációkat, amivel egy adott személy önmaga élne.

- Számodra melyik versengéssel kapcsolatos gondolkodás a "nyerõ"?
- Azt hiszem, a legegészségesebb gondolkodásmód a versengéssel kapcsolatban az, ha az ember meg tudja választani, milyen helyzetekben akar versengeni, és milyenekben nem. Dönthetünk úgy is, hogy az egészben nem akarunk részt venni. Természetesen akkor szabad a választás, ha valamelyest átlátjuk, mivel mi jár, mit nyerünk és mit veszítünk azzal, hogy megpróbálunk kilépni a versengõ világból. Ezt szerintem nagyon kevesen teszik meg, mivel egy ilyen döntés nyomán olyan marginalizált és vitálisan fenyegetett helyzetbe kerülhet valaki, ami azután másképp keseríti meg az életét, máshol keletkeznek konfliktusok, és jelentkezik hiány. Ugyanakkor nem állítom, hogy ez egy képtelen választás, vagy hogy ne lehetne megtenni. Mindamellett az egészséges társadalom nem diktál mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel megnyilvánuló versenyt, hanem alternatívákat is felkínál, választási lehetõséget nyújt, hogy mikor és milyen feltételekkel vállaljuk a versengést.

- Lehet-e olyan"játékszabályok" közepette mûködtetni a kultúrák globális versenyét, hogy abból lehetõleg minél többen nyertesként kerülhessenek ki?
- A kívánatos az volna, hogy egy olyan világot építsünk fel, ahol a versengés igazságos kritériumrendszer mentén, megfelelõ kontroll mellett, és olyan szabályok szerint folyik, amelyeknek a felállításába az embereknek van beleszólási joguk. Nem tudom, hogy a kontroll mitõl alakulhat ki. Talán ha nagyon különbözõ versengési kultúrák találkoznak egymással, amelyek nehezen tudják egymást legyõzni, akkor éppen ez kényszeríti ki, hogy egymást bizonyos értelemben transzformálják, átalakítsák, és egyben kontrollálják. Tehát úgy érzem, ha a világ nem került volna a globalizáció állapotába, akkor minden ország a saját folyamatai szerint élne, és ahol szert tud tenni hegemóniára, ahol nincs megfelelõ ellenerõ, ott nyilván megpróbálná érvényesíteni a saját kultúrájára jellemzõ értékeket, normákat és mûködésmódokat. Mégis azt remélem, hogy mivel a világ sok nagyhatalomból vagy sok potenciálisan erõs kultúrából áll, ezek az ütközések valamiféle integrációt hoznak létre, amiben talán jelen lesz egyfajta belsõ szabályozás. Az eltéréseknek olyan mértékûeknek kellene lenniük, amit még szabályozni lehet, amire a társadalom korrigáló mechanizmusokkal reagálni tud. Ahogyan Japán nem engedte, hogy az amerikaiak az õ gazdasági mûködésmódját egyértelmûen a maguk szabályai és értékei szerint alakítsák át, hanem megpróbálja ebben a helyzetben a saját szabályait sértetlenül fenntartani, illetve ebbe beépíteni az amerikai modellt, ugyanígy a különbözõ kultúrák, beépítve, megtartva és átalakítva kell hogy létrehozzanak valami közöset.
Egy japán és egy amerikai a versengéshez is nagyon különbözõ módon viszonyul, márpedig egy globális piacon és egy globális világban törvényszerûen össze kell hogy találkozzanak egymással, valamilyen módon szót kell érteniük, valamilyen versengési modell szerint funkcionálniuk kell. Kérdés, hogy ebben a helyzetben mi történik. Lehet, hogy az egyik modell gyõz a másik fölött, az amerikai versengési kultúra át tudja alakítani a másikat a saját képére, vagy viszont. Ennél sokkal jobb lenne, ha ketten együtt egy olyan versengési kultúrára tudnának szert tenni, amely mindkét értékrendszernek helyt ad. Nyilvánvaló, hogy ez a harmadik út idõigényes, ismerni kell hozzá a kiinduló alapokat, tehát azt, hogy ki hogyan verseng, ki milyen módon gondolkodik a riválisáról, arról, hogy hogyan lehet gyõzni és mit jelent veszíteni, és mindezeket tekintetbe véve kell kidolgozni valami közöset, ami szerint egy globális világban mindannyian létezni tudunk.
A másik lehetõség az, hogy valamelyik kultúra eluralja az összes többit, és saját mûködésmódját rákényszeríti mindenki másra. Ez hosszú idõn át igen komoly problémákat okozhat. De ha a hegemónia sikeres, ha legyõzi az ellenállásokat -- ami bizonyos szempontból nagyon szomorú -- , akkor egy ponton túl mindenki a szerint a kultúra szerint fog funkcionálni, és teljes természetességgel fogja követni a benne uralkodó viselkedésmódokat, normákat és szabályokat.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://magyar-valosag.blog.hu/api/trackback/id/tr211230856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.